Családmesék

Na, ha már belekezdtem, akkor jöjjenek a Nagymamás, Lincsis történetek. Nagymamának amióta én emlékszem, egyetlen egy foga volt. Alul egy metsző fog. Hát ugye azzal nem lehet pl. almát se enni. Esténként, amikor már be volt fűtve a szobában, Nagymama szeretett a kályha mellett üldögélni, sokszor a sötétben is, csak annyi fénynél, ami a kályha ajtaján lévő máriaüvegen keresztül kilátszott. Na, ilyenkor voltak a nagy almaevések..Nagymama a kötényébe szedett a szekrény tetejéről egypár almát, és kiskéssel a kezében leült a kályha mellé. Ezen előkészületeket észlelve mi már ott is álltunk előtte sorban a szánkat tátogatva, mint a kismadarak, és vártuk a csemegét. Az pedig úgy készült, hogy a meghámozott almát, a késsel elkezdte Nagymama kapirgálni, és annak eredményeként keletkezett egy-egy falatnyi almapép. Azt szerette volna ő bekapni, de három-négy tátogó kis száj mellett semmi reménye nem lehetett. Legtöbbször belefáradt, mire végre magára keríthetett volna sort. Nagymama csuda k

Volt még egy eset, szenteste vagy aznap délután volt. A kicsik kinn rendetlenkedtek a konyhában, de engem nem tudott lebeszélni Nagymama, így beültünk a sötét szobába, szokás szerint a kályha mellé. Szegény Jézuska, kiszorult a hideg fürdőszobába karácsonyfát díszíteni. Persze ezeket már jóval később raktam össze magamban. Én már nagyon izgultam. Állandóan félbeszakítottam a mesét is. Mikor jön már, mikor jön már. Mondhatott Ő akármit, hiába mondta, hogy szegény Jézuskának nagyon sok a dolga, még az is lehet, hogy hozzánk akkor ér ide, amikor már régen alszunk. Én csak füleltem, és nem hiába. Egyszer csak valami suhogás félét hallottam az ajtó felől. Nagymama, Nagymama, itt a Jézuska, gyorsan-gyorsan, kapcsoljuk fel a lámpát, hátha meglátjuk még. Persze Nagymama visszatartott, dehogy van itt, én nem hallok semmit. Bennem nagyobb volt a félsz, mint a kíváncsiság, egyedül nem mertem odamenni a kapcsolóhoz. Nagymama meg szépen kivárta, míg elmúlt a veszély, akkor aztán odaballagtunk az

Még egy Nagymama sztori. Egyik este, az Öcsi meg én már kimosdatva, hálóruhában, benn voltunk a szobában. Már meg volt ágyazva mindenkinek. Egyszer csak az Öcsinek kipattant az agyából az „isteni” szikra. Fogta magát, és becsusszant a Nagymama takarója alá. Kiszólt, hogy menjek és igazgassam el, mintha nem lenne ott semmi. Én meg, mint egy kis „angyal” letérdeltem az ágyam elé, és úgy tettem, mint aki buzgón imádkozik. Jön Nagymama, leül az ágy szélére, mondja, hogy: nahát, kis unokám, ez nagyon szép dolog, a Jóisten biztos látja, milyen jó kislány vagy. És abban a pillanatban, oldalt fordul, és mint máskor is, becsúsztatja a lábát a takaró alá. Hát azt a sikítást?! Majd a föld alá süllyedtem szégyenemben. És ráadásul, szegény nem hitte el, hogy én is benn voltam a dologban. Míg el nem felejtem, leírom a fűrészporos kályhát. Azt már mondtam, hogy a konyha nagyon nagy volt, az egyik hosszú fala tűzfal, ott nem védte semmi. Télen úgy tudtuk befűteni, hogy a csikóstűzhely mellett napont

Na most egy kis Lincsizés. Lincsinek egyébként csak kizárólag a háta mögött hívtuk. Hivatalosan Linus néni volt. (Pedig lehet, hogy nem is haragudott volna, végül is ez a szeretet, meg bizalmasság jele, nem?) Gondolkodom, hogy mikor történhetett, de csak azon a nyáron, amikor hazajöttem a szaniból. Azért bizonytalankodom, mert ezek szerint Hugit, még 6-7 hónapos korában is bepólyálták néha. Talán azért, mert így könnyebb volt fogni. Szóval Lincsi valamiért kislánypárti volt, a fiúkkal nem volt kibékülve. Ő üldözte őket minden apróságnak tűnő dologért, Ők meg ott törtek borsot az orra alá, ahol tudtak. Na, hát ez is egy olyan eset volt. Linus néni, egyik kezében a sámlival, másikban a pólyás Hugival kivonult a diófa alá, hogy majd ott a jó levegőn elaltatja. Letette a sámlit, eligazgatta, aztán nekiveselkedett, most már a két karján fekvő babával a leülésnek. Már éppen leért volna a feneke, amikor az Öcsi hopp, kirántotta alóla a sámlit. Ő meg szegény, gyerekestül lenyekkent a fenekére

Hihetetlen, ahogy egyik sztori hozza maga után a másikat. Csak úgy sorjáznak a fejemben az emlékek... Szedjük össze, mit is tudok Linus néni családjáról. Mindig is csodáltuk/tam Linus nénit a sokoldalú-ságáért. Tudott pl. úszni. Öregasszony létére, eljárogatott a Dagály fürdőbe, a ronda régi úszódresszében, ócska fürdőköpenyével, de ment, mert úgy érezte, jót tesz az egészségének. (Nálunk nem volt divat az úszás. Jani bácsi talán tudott egy kicsi. A francba, erről is eszembe jutott valami, amit talán majd leírok). De neki természetes volt, hiszen a Rába partján nőtt fel, és ott minden gyerek úszott. Gyirmóton született. 1891-ben vagy '92-ben. Ménfőcsanak, Csorna, Bősárkány, ezek a helységnevek jutnak eszembe a meséiből. Az édesapjuk igazgató tanító volt. Nem tudom pontosan, hányan voltak testvérek. Én Kréti nénin kívül Zoltán bácsit ismertem. Volt még egy Imre nevű öccsük, akit Lincsi elmondása szerint a felesége juttatott a bolondok házába. Győrben volt valami ilyen létesítmény,

Úgy érzékeltem a Lincsi által elejtett szavakból, meg ki is lehet következtetni, hogy Lenkicének nagyon nem tetszett, hogy Linus néni örökölte a Deák utcai házat. Gondolom, Ő is jogot formált volna rá. Vagy egy részére. Én úgy gondolom, azért maradhatott Linus nénié, mert Ők hivatalosan Örökbe fogadták az unokaöccsét, Lászlót, így mivel Őt eltűntté vagy holttá nyilvánították, az öröksége egyenes ágon visszaszállt rá, mint anyjára. Az általam látott körülményeket ismerve, egyáltalán nem csodálkozom, a köztük feszülő indulaton. Amikor mi már elköltöztünk a saját házunkba, az akkori bérlőkkel cserélve, mégis odakerültek Lenke néniék. Alaposan felújították a házat. Szegény Lincsit jól kisemmizték. Hátra telepítették, a mi régi szobánkba, mondván, hogy ott van közel neki a fürdőszoba, és megkapta a kiskonyhát. Egész nap ingázhatott a két helyiség között. Látogatásaim során egy párszor találkoztam a családdal is. Legtöbbször István engedett be. Egy nagyon komoly, udvarias, tartózkodó fiú